Nyolcat ütött a fenékpusztai templomtorony órája.
November vége volt, a tér sötétszürke aszfaltja néhány helyen csillogott a vékony hártyában ráfagyott tükörjégtől, de nagy részét még megsárgult, rothadó levelek borították. Már besötétedett, de az éjszaka koromfekete búráján még néhol áthatolt a nap utolsó pár sápadt sugara.
Rödönyi Alfonz és becses szülei a tér közepén álltak, meredten bámulták a sötét, csillagos eget, a nagymama pedig mellettük, egy háromlábú horgásszéken ült, ölében matyóhímzéses kendővel. A fiú arcába hulltak verejtéktől összetapadt göndör, szőke fürtjei, s ajkain még ott csillogtak a két órával ezelőtt elfogyasztott véreshurka szaftjának cseppjei. Szemei tompán, az értelem szikrái nélkül ide-oda jártak, családtagjai arcát fürkészték. Arcizmai néha meg-meg rándultak, ideges volt, mint szinte mindig. Eme jó tulajdonságát apjától örökölte.
-Az ott a Fiastyúk, ugye? – kérdezte a tizenegy éves fiú, szüleinek csöppnyi, százkilós büszkesége. Senki nem szólt semmit.
Feltámadt a szél, a téren álló fák hajladoztak, s leveleikkel beterítették a betont. A nagymama mintha igent jelezvén megmozdította volna a fejét, de amúgy sem szó, sem pedig tett nem adott választ az ifjú Rödönyi kérdésére.
- Rendben. – nyugtázta tömören a fiú, és ásított egyet. – Még két perc.
Erre a kijelentésre az apa örömteli sóhajt hallatott, kissé megtornáztatta elzsibbadt nyakizmait, majd visszafordította arcát az immár koromsötét ég felé.
-Na azért. – szólalt meg ismét Alfonz. – Mára már elég volt.
Azzal felkapta eddig a lába előtt heverő kalasnyikovját, kettőt füttyentett, és a kis család libasorban visszaindult falu végén álló csendes otthonába.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése